A Royaltól a Hungáriáig |
|
2020.11.15. 18:33 |
|
1942. november 3-án újranyílt, újjáéledt egy kávéház és étterem Nagyvárad belvárosában, a Bémer tér, Rimanóczy utca sarkán. Tudott dolog volt abban az időben, hogy a Rimanóczy örökség használata, annak jótékony gyümölcse, nem volt közömbös sem a város, sem a szegényalap számára. Hosszú hónapokig tárgyalt, alkudozott a város, a Rimanóczy örökség sorsáról, azért, hogy minél több hasznot hozzon jótékony célokra.
Az egykor pompás fényben ragyogó kávéház és vendéglő, abban a bizonyos huszonkét esztendőben igencsak leromlott állapotba került. Az egykori Royal kávéház és a szomszédságában lévő vendéglő másodrangú lokállá degradálódott az évek során. A vendéglő felett lévő hotelszobákat az akkori hatalom engedélyével klubhelyiségekké alakították át.
Az egykori örökhagyó világosan megjelölte óhaját, hogy az épületben vendéglő is üzemeljen, ezért a magyar városvezetés maradéktalanul teljesíteni akarta az óhajt és visszaadatta a helyiséget eredeti rendeltetésének. Ami az emeleti részt illeti, nos, azt teljesen átalakították. Nem alakítottak ki szállodai szobákat, hanem ott is vendéglőt nyitottak, néhány szobából pedig az akkori bérlőnek választottak le magánlakást. Természetes volt tehát, hogy nem csak a bérlő reménykedett nagy sikerben az újranyitás alkalmából, hanem a város és annak vezetése is, aki maga is óriási összegeket invesztált a vállalkozásba.
|
Nagyvárad népszerű szórakozóhelyei 1923-ban (II. rész) |
|
2020.11.13. 00:00 |
|
A Pannónia vendéglő a régi Várad szerény, de híres vendéglőinek a helyét vette át. A Rózsabokor, a Komló és a Bazár eltűntek. Ezek helyett a Pannónia lett a szórakozni vágyó közönség egyik kedvenc helye. „Fehér Károly, a bérlő, mindent megtesz azért, hogy ez sokáig így is maradjon. A figyelmes, gyors, pontos kiszolgálás, a vendégről való gondoskodás ennek az embernek természetes. Ezért van az, hogy a vendéglő estéről estére tömve van vacsorázókkal, mulatozó társaságokkal. Talpalatnyi hely nincs záróráig! A kitűnő magyar és francia konyha, a mindig frissen csapolt Dreher sör, a kiváló fajborok még a legigényesebb gourmand-ok igényét is kielégítik. Lépjünk ki a vendéglőből, és menjünk át a lenyűgöző télikertbe, ami Nagyvárad egyik nagyszerű látványossága. A látvány vetekszik bármely nagyváros hasonló létesítményével, a magas, jól ventillált helyiség mindenben megfelel a kor követelményeinek. Szinte minden estére jut egy-egy bankett, estély ezekbe a csodálatos termekbe.”
Ebből a boldog békeidőkbeli Pannóniából lett az impériumváltás után a Palace. Ám közben volt egy négy esztendeig tartó világháború, egy pár hónapig tartó vörös utalom, végül jött az impériumváltás, majd a viszonylagos stabilizálódás. Ezekben az években a város nélkülözött egy igazi éttermet, mígnem Max Welzer, a híres Delfin nyárikert tulajdonosa meg nem nyitotta a Bémer téren álló volt Pannónia éttermet Palace néven.
A gyönyörű, üvegtetős nagy, és a mellette lévő kis termet teljesen átalakíttatta, felújíttatta, a szőnyegektől az utolsó sótartóig. Ami azonban a legfontosabb, az étterem konyhája is utolérhetetlen volt, Erdély legjobb szakácsai készítették az ételeket, és a dús adagok mellett kitűnő borok álltak a közönség rendelkezésére, amelyek éppen olyan olcsók voltak, mint a felszolgált ételek. Ehhez járult még a személyzet minden kritikán felül álló, figyelmes szolgálatkészsége.
|
Várad szórakozóhelyei 1923-ban |
|
2020.11.06. 00:00 |
|
ajon milyen lehetett a váradiak számára az 1923-as esztendő? Hogy sikerült boldogulnia a kereskedőnek, iparosnak, kétkezi munkásnak? A korabeli újságokat forgatva megtudhatjuk, hogy a körülményekhez képest nagyjából rendben mentek a dolgok a városban. Az emberek élték a mindennapokat, dolgoztak, és mint köztudott, a váradi embert „könnyű volt táncba vinni”, tehát szórakoztak is! A szórakozáshoz pedig meg is volt minden lehetőségük, persze a körülményekhez képest. A városban már szinte minden „jobb” házban szólt a gramofon, a zeneboltok ontották a lemezújdonságokat, pár házban már rádió is volt. De az igazi szórakozást a kor emberének mégiscsak a színház, a kávéház és a vendéglő jelentette.
Repüljünk hát vissza majd száz esztendőt az időben, és nézzünk szét a városban, hogy hova is járt el szórakozni a váradi polgár.
Kezdjük ezt a képzeletbeli sétát a Szent László téren. Mint tudjuk, minden nagyvárosnak megvannak a kedvelt, meghitt mulatóhelyei, ahol a finom pezsgő és a kiváló muzsika hatását elegáns táncosnők és dizőzök fokozzák. A pénzesebb urak és a fiatal dandyk – ahogy akkoriban a divatfikat, aranyifjakat nevezték – ezt a mámorító hangulatot a Mascotte Pavillonban találhatták meg. Már az utcáról belépve – írja a korabeli, reklámízű ismertető –, kellemes, meleg hangulat fogadja a betérőt, aki előtt mélyen hajlik meg a tábornoki egyenruhás portás. Pálmás, szőnyeges folyosó vezet a mulató belsejébe, ahonnan édes parfümillat, zene és csilingelő kacagás zaja vegyül a pezsgősdugók pukkanásával és a poharak diszkrét koccanásával. A teremben tompított világításban valóságos tündérkertben találja magát a vendég, akiről szolgálatkész személyzet segíti le a kabátot, kalapot, és mutatja meg a vendégnek talán legmegfelelőbb asztalt. Vagy talán a diszkrétebb együttlétekre kialakított függönyös páholyok egyikét óhajtja a kedves vendég? Ebben az igazán nagyvárosokhoz illő lokálban minden lehetséges. A legfinomabb italok, cigaretták, szivarok és hidegtálak sora várja a szórakozni, enni, inni vágyót! Minden megvan ahhoz, hogy a közönség néhány olyan órát töltsön itt, amit nehezen felejt el! Hogy mindehhez vastag pénztárcával kell bejönni? Kit izgat az, amikor olyan könnyen jött az a pár száz, pár ezer lej! Mert aki ide betér, az biztos nem fogja fogához verni a banikat! Erre számítottak a Mascotte Pavillon bérlői is, hiszen a korabeli kimutatásaik szerint, a lokál látogatottságának köszönhetően, „a havi italrendelésük nagyobb, mint az összes többi kávéházban egy fél év alatt”. Nos, azt talán már soha nem tudjuk kideríteni, hol volt pontosan ez a szórakozóhely, a Szent László tér melyik helyiségében, annál inkább tudjuk azonban, hol volt körutunk következő állomáshelye, a Kis Pipa étterem.
Ma már sajnos erről a helyről is csak múlt időben beszélhetünk, hisz jó két éve lerombolták az évek hosszú során át többször átalakított kisvendéglő helyén álló munkásklub helyiségeit. Pedig a régi Nagyvárad egyik, tradíciókban gazdag étterme volt a Kis Pipa, a Szent János (ma Ady Endre) utca elején. Ez volt a belvárosnak az a helye, amely nyáron hűs, lombos kerthelyiséggel fogadta vendégeit, emlékeztetve a betérőt a híres budai kisvendéglőkre. A jó, házias konyha és a finom borok jellemezték ezt az Erdély-szerte jó hírnévnek örvendő, családok által is kedvelt kis helyet. A Kis Pipa meg is érdemli ezt a népszerűséget! „Olyan jóízűen és tisztán, csak magánháztartásokban főznek, mint Czipóth Ferencnél, akinek a felesége személyesen ügyel fel a konyhában.
|
Várad szórakozóhelyei 1923-ban |
|
2020.11.06. 00:00 |
|
ajon milyen lehetett a váradiak számára az 1923-as esztendő? Hogy sikerült boldogulnia a kereskedőnek, iparosnak, kétkezi munkásnak? A korabeli újságokat forgatva megtudhatjuk, hogy a körülményekhez képest nagyjából rendben mentek a dolgok a városban. Az emberek élték a mindennapokat, dolgoztak, és mint köztudott, a váradi embert „könnyű volt táncba vinni”, tehát szórakoztak is! A szórakozáshoz pedig meg is volt minden lehetőségük, persze a körülményekhez képest. A városban már szinte minden „jobb” házban szólt a gramofon, a zeneboltok ontották a lemezújdonságokat, pár házban már rádió is volt. De az igazi szórakozást a kor emberének mégiscsak a színház, a kávéház és a vendéglő jelentette.
Repüljünk hát vissza majd száz esztendőt az időben, és nézzünk szét a városban, hogy hova is járt el szórakozni a váradi polgár.
Kezdjük ezt a képzeletbeli sétát a Szent László téren. Mint tudjuk, minden nagyvárosnak megvannak a kedvelt, meghitt mulatóhelyei, ahol a finom pezsgő és a kiváló muzsika hatását elegáns táncosnők és dizőzök fokozzák. A pénzesebb urak és a fiatal dandyk – ahogy akkoriban a divatfikat, aranyifjakat nevezték – ezt a mámorító hangulatot a Mascotte Pavillonban találhatták meg. Már az utcáról belépve – írja a korabeli, reklámízű ismertető –, kellemes, meleg hangulat fogadja a betérőt, aki előtt mélyen hajlik meg a tábornoki egyenruhás portás. Pálmás, szőnyeges folyosó vezet a mulató belsejébe, ahonnan édes parfümillat, zene és csilingelő kacagás zaja vegyül a pezsgősdugók pukkanásával és a poharak diszkrét koccanásával. A teremben tompított világításban valóságos tündérkertben találja magát a vendég, akiről szolgálatkész személyzet segíti le a kabátot, kalapot, és mutatja meg a vendégnek talán legmegfelelőbb asztalt. Vagy talán a diszkrétebb együttlétekre kialakított függönyös páholyok egyikét óhajtja a kedves vendég? Ebben az igazán nagyvárosokhoz illő lokálban minden lehetséges. A legfinomabb italok, cigaretták, szivarok és hidegtálak sora várja a szórakozni, enni, inni vágyót! Minden megvan ahhoz, hogy a közönség néhány olyan órát töltsön itt, amit nehezen felejt el! Hogy mindehhez vastag pénztárcával kell bejönni? Kit izgat az, amikor olyan könnyen jött az a pár száz, pár ezer lej! Mert aki ide betér, az biztos nem fogja fogához verni a banikat! Erre számítottak a Mascotte Pavillon bérlői is, hiszen a korabeli kimutatásaik szerint, a lokál látogatottságának köszönhetően, „a havi italrendelésük nagyobb, mint az összes többi kávéházban egy fél év alatt”. Nos, azt talán már soha nem tudjuk kideríteni, hol volt pontosan ez a szórakozóhely, a Szent László tér melyik helyiségében, annál inkább tudjuk azonban, hol volt körutunk következő állomáshelye, a Kis Pipa étterem.
Ma már sajnos erről a helyről is csak múlt időben beszélhetünk, hisz jó két éve lerombolták az évek hosszú során át többször átalakított kisvendéglő helyén álló munkásklub helyiségeit. Pedig a régi Nagyvárad egyik, tradíciókban gazdag étterme volt a Kis Pipa, a Szent János (ma Ady Endre) utca elején. Ez volt a belvárosnak az a helye, amely nyáron hűs, lombos kerthelyiséggel fogadta vendégeit, emlékeztetve a betérőt a híres budai kisvendéglőkre. A jó, házias konyha és a finom borok jellemezték ezt az Erdély-szerte jó hírnévnek örvendő, családok által is kedvelt kis helyet. A Kis Pipa meg is érdemli ezt a népszerűséget! „Olyan jóízűen és tisztán, csak magánháztartásokban főznek, mint Czipóth Ferencnél, akinek a felesége személyesen ügyel fel a konyhában.
|
Nagyváradi kávéházak a századforduló környékén |
|
2020.08.06. 00:00 |
|
Egy hosszú cikksorozat utolsó állomásához érkeztünk.
A hetente megjelent írásokban bemutattuk a város néhány jelentős kereskedő famíliáját, ipari létesítményét, üzletét, híres vagy kevésbé híres személyiségét. Azonban nem foglalkoztunk azokkal a helyekkel, ahol a váradi ember, legyen az szegény, netán középosztálybeli, vagy kőgazdag, kieresztette a napi munka után a gőzt és szórakozott egy jót, hogy másnap újrakezdje azt az alkotómunkát, ami ezt a várost kiemelte az unalmas vidéki városok sorából.
Mint tudjuk, a századforduló előtt a váradi polgár nem sok kávéházat vagy mulatóhelyet talált Olasziban, ezek jórészt az újvárosi részen voltak. Azért nem maradt szórakozás nélkül ennek a városrésznek a közönsége sem, ugyanis a régi Apolló, a Széchenyi szálló, a Széchenyi téri fából épült kioszk, a Magyar Királyhoz címzett kávéház, a Magyar Király és a Rózsabokor vendéglő és sörkert is épp elég lett volna a szórakozásra és a megkeresett pénz egy részének elmulatására, de…
És itt jön az a rész, ami fényesen bizonyítja, hogy a nagyváradi vállalkozói kedv nem ismert határokat. Röpke pár esztendő alatt felépült a Bazár épülete, benne a híres Pollák-féle Bodegával, a Szigligeti Színház, egy „kokett” kis cukrászdával, Müller Salamon kőből épült cukrászdája, a tévesen Müllerájnak nevezett szórakozóhely a Széchenyi téren, és egy napon nyílt meg a régen várt kőszínház, és az idős Rimanóczy Kálmán által tervezett és épített szálloda, no meg a köz- és gőzfürdő. Ebben a grandiózus épületkomplexumban, a réginek a helyén egy igazi, világvárosi színvonalú kávéházat nyitott a tulajdonos. A színház ünnepélyes megnyitója után sokan ide vonultak át a díszelőadás közönsége közül – már azok, akik nem voltak meghívva a Zöldfában tartandó díszvacsorára –, megünnepelni ezt a nevezetes napot, 1900. október 15-ét.
|
Mesélő képeslapok |
|
2020.07.30. 00:00 |
|
Azok, akik hobbiból régi képeslapokat nézegetnek és érdeklődési körük túlnő azon, hogy csak a városképet és az épületek szépségét figyeljék meg, biztos szemük elé kerülnek, a képeken lévő üzletsorok kirakata fölött olvasható nevek. Nos, egy ilyen képeslapot láttam valamelyik nap és szemembe ötlött a Kossuth utcai ház falán elhelyezett hatalmas reklám hirdetés, a "Postavaria Deutsch" cég hirdetése.
Mivel későbbi képeslapokon, magyar nyelven felfestett reklámot is láttam, ugyan azon a házfalon, érdekelni kezdett a cég, vagy a cég vezetőjének életútja és ezért kicsit utána nézve a dolgoknak, egy agilis, hozzáértő cégvezető portréja bontakozott ki előttem. Az biztos, hogy az impériumváltás utáni években, nem lehetett könnyű céget alapítani és azt, a nehéz gazdasági viszonyok között életképessé tenni. Ehhez komoly szaktudás, külföldön szerzett tapasztalat és nem utolsó sorban, szorgalom kellett.
Ilyen kereskedő lehetett Deutsch Jenő is, aki Heves megyéből, Aldebrőről származott. 1890-ben született, iskoláit Gyöngyösön végezte, majd nagybátyja, Deutsch József bécsi posztó áruházába nyert felvételt. A nagybácsi Bécs egyik legnagyobb, ilyen profilú áruházában kitanulta a szakma majd minden csínját-bínját, de később ezt a tudást Győr, Komárom és Budapest nagy posztó áruházban tökéletesítette.
Természetesen, a háború forgószele őt is elragadta és becsülettel végig is harcolta azt. Az összeomlás után Nagyváradra költözött és itt, még 1918-ban megalapította áruházát. Rengeteget utazott Európa nagyobb városaiba és összeköttetései révén, a legjobb minőségű árut hozta haza, a lehető legjobb áron, az egyre igényesebb vásárlóközönsége legnagyobb megelégedésére.
1918-tól 1934-ig üzlete a Fekete Sas Palotában volt, de akkor már olyan helyigénye volt raktárának, hogy átköltözött, a Kossuth utca túloldalán lévő házba, ahol egy óriási, pazarul berendezett raktárat hozott létre. Mivel csak a legdivatosabb és legjobb minőségű árut tartott raktáron, elérte azt, hogy nem csak Nagyváradon és Romániában volt ismert, hanem a cég neve jól csengett külföldön is. 1920-tól segítőtársat is kapott testvére, Deutsch Károly személyében, aki 1920-ban, öt év hadifogság után került Nagyváradra.
Bár a cég vezetésével járó rengeteg munka, szinte minden idejét elvette, Deutsch Jenő minden kulturális, emberbaráti, jótékony és szociális akcióban részt vett, mint ezen intézmények vezetőségi tagja, természetesen a háttérben maradva, szerényen óvakodva a közszerepléstől.
Elsők között volt, a háború utáni, a munkanélküliek részére kialakított melegedő létrehozásában és az élelmezés megszervezésében. Négy hónapon keresztül, naponta több százan kaptak nála élelmet, felekezeti hovatartozás nélkül. Visszavonult életmódot folytatott, de ennek ellenére, nagy népszerűségnek örvendett, nem csak vásárlóközönsége, de kartársai körében, a váradi üzleti és bankvilágban is.
Ha már posztókereskedővel kezdtük mai bemutatónkat, legyen második bemutatott cégünk is egy posztóáruház, jelesül a Havas És Grünfeld cég üzlete.
Mint a Deutsch posztóáruháznál írtuk, a '20-as években, az impériumváltás után, igencsak nehéz volt minőségi árut beszerezni és ellátni az egyre nagyobb és egyre igényesebb vásárlóközönséget minőségi termékekkel.
Természetesen, az árut külföldi gyárakból kellett beszerezni, a kereskedőknek. Ezt a nehéz feladatot sikeresen oldotta meg Havas Jenő és Grünfeld Sándor. Mindketten népszerű és elismert tagjai voltak a város kereskedő társadalmának, mert szorgalmukkal és becsületes munkájukkal kivívták a versenytársak elismerését is. Üzletüket 1919-ben nyitották meg a Kossuth Lajo
|
Nehéz ma váradinak lenni? |
|
2020.07.27. 00:00 |
|
Nehéz ma váradinak lenni. Nehéz ma, így vagy úgy kiállni a cél mellett. Nehéz ma látni a célt. Állítólag ötvenezren vagyunk. Vagy negyvenezren? Szinte mindegy. Nehéz eldönteni mit akarunk. Milyen szobrot szeretnénk a majdani új térre. Ami a mi terünk is kell, hogy legyen. Ahol ott kell állnia a mi jelképünknek is. Ennyi ember már illene, kapjon egy szobrot. Egy szobrot a városalapítóról elnevezett, de azóta sokszor átnevezett térre. A tér egyik sarkába. Talán a barokk templom elé. Talán a barokk szobrot, ami ma a bazilika oldalán áll, és ami annyi gúny tárgya volt a majdnem kétszáz esztendő alatt, amíg a tér közepén állt. Mert a nagyot, a délceg lovagkirály szobrot nem lehet odaállítani. Sehova nem lehet állítani. Az még a négy évig uralkodó magyar adminisztrációnak sem sikerült. Talán nem is akarták olyan nagyon, mert újat akartak. Olyat, ami lovon ábrázolja a város alapítóját. Egyszóval, nehéz ma váradinak lenni. Megosztottnak lenni. Mert azok vagyunk.
Megoszt bennünket még a közösségi portál is, amelyen csoportok alakultak. Merem állítani, százak mondanak véleményt, néha egymás torkának esve arról, hogy hol álljon, és milyen legyen a tér és a téren Szent László szobra. Ez így van jól. Mindenkinek, hangsúlyozom, mindenkinek kell, legyen véleménye, bárhol is él a nagyvilágban és váradi a szíve. Csak azok nem szóltak még eddig, akiket nem érdekel az, hogy lesz e vagy nem lesz szobrunk a város szívében!
Lesz e szobra annak, akinek érdeme Nagyvárad alapítása? László királyunk a hagyomány szerint angyali sugallatra határozta el, hogy gyermekkori lakhelyétől, Bihar várától, a Szent István által 1029-ben alapított, de a halála utáni forradalmakban elpusztult püspökségtől nem messze, a mai vár helyén templomot épít, és püspökséget alapít. Ez 1093-ban történt. Unokaöccsét, Árpád házi Kálmán herceget, a későbbi Könyves Kálmán királyunkat tette meg Bihar-Várad első püspökének. Ennek az eseménynek 2013-ban volt a 970. évfordulója.
Talán sokan nem tudják, jómagam is nemrégen bukkantam egy újságcikkre, amiben Széll Sándor Bihar vármegye tiszteletbeli főszolgabírója, Nagyvárad jelképeiről ír tanulmányt.
Ebből idéznék néhány dolgot.
|
A köz szolgálatában: jeles nagyváradi személyiségek |
|
2020.07.23. 00:00 |
|
Előző lapszámainkban megismertettük az olvasóval Nagyvárad nevesebb kereskedőházait, cégeit, sportklubját, most engedjék meg, hogy az elkövetkezőkben néhány jeles váradi személyiséget mutassunk be.
Kezdjük is mindjárt a sort a ’30-as évek elejének városi főépítészével, Topschall Vilmossal. Topschall Vilmos 1895-ben született Nagyváradon. Tanulmányait 1911-ig az itteni főreál iskolában, 1911-től 1915-ig pedig Budapesten végezte, ahol építész diplomát szerzett. Már diákként elismerték mind tanárai, mind diáktársai rendkívüli rajzkészségét, így aztán senki nem csodálkozott, hogy a Bihari Pontok című kiadvány rajzolója lett, sőt, alkalmi riporterként, a Nagyvárad című napilapnál is dolgozott.
Topschall Vilmos
A háború második évében, 1915-ben vonult be katonának, a 4-es honvéd gyalogezredhez és a frontra került. Mint megfigyelő és utász, részt vett az olasz fronton vívott véres harcokban. Innen kikerült az orosz frontra, majd újra az olasz fronton harcolt a Monte st. Michele, Monte st. Martino és Monte st. Gabriele környéki csatákban. 1918-as leszerelésekor a hadnagyi rang, a Károly csapatkereszt, valamint a bronz, kisezüst és nagyezüst kitüntetések birtokosa volt. A négyéves frontszolgálat késleltette, hogy kiváló képességeit a köz szolgálatába állítsa, de rögtön a frontról való hazatérése után a város szolgálatába állott, a mérnöki hivatalban.
Mind kollégái, mind a város polgárságának szimpátiáját kivívta, mivel hivatalában mellőzte a bürokratizmust, és a legbonyolultabb ügyeket is a lehető leggyorsabban intézte el. Ez nagy dolog volt akkoriban, amikor a hosszadalmas és az ügyfelek türelmét próbára tevő, bürokratikus ügyintézés dívott a román közigazgatás minden szintjén. Ez a szokatlanul lelkiismeretes, pedáns és sikeres munka tette lehetővé azt, hogy Topschall Vilmos páratlan népszerűségnek örvendett a város polgárságának körében, nemzetiségre, felekezetre és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül.
Ha a városi főépítésszel kezdtük az ismert személyek bemutatását, folytassuk egy újabb építésszel, Szallerbeck Antallal. Szallerbeck Antal Pozsonyban született 1887-ben. Középiskoláit Budapesten végezte, majd ugyanott, a felső ipariskola építészeti osztályára nyert felvételt, amit kitűnő eredménnyel végzett el és nyerte el az építőmesteri oklevelet. A munkát a budapesti székhelyű Komor és Jakab építészeti vállalatnál kezdte el (Komor Marcell és Jakab Dezső többek között a nagyváradi Fekete Sas-palota és a Stern-palota tervezői), és csakhamar olyan hírnévre tett szert építészeti berkekben, hogy Marosvásárhely városa meghívta őt főépítésznek. Ottani munkássága alatt több jelentős középülettel gazdagította a székely fővárost. Azonban nagyratörő és ambiciózus ember lévén, nagyobb dolgok véghezvitelére vágyott, és 1911-ben elfogadta a Schaumburg-Lippe beremendi uradalmának főépítészi állását. Itt dolgozott, amíg 1914-ben őt is a frontra szólította a kötelesség. Zászlósként vonult be és a háború teljes idejét a fronton töltve, számtalan kitüntetés birtokában, kapitányi rangban szerelt le.
Az őszirózsás forradalom idején Budapesten, a gabonabegyűjtő bizottságnál dolgozott, de az volt minden vágya, hogy a saját szakmájában tevékenykedjen, ezt pedig 1920-tól Temesváron tehette meg, ahonnan Dobrudzsába ment. Innen került 1926-ban Nagyváradra, a görögkatolikus püspökség meghívására, és a püspökség szolgálatában 21 templomot tervezett. 1928-ban az ő tervei alapján bővítették a görögkatolikus szeminárium udvari épületét és húztak rá emeletet, a főépület homlokzatát pedig átépítették.
|
Kereskedelem és bankélet Nagyváradon |
|
2020.07.16. 00:00 |
|
Lassan végére érünk a város iparának, kereskedelmének és bankéletének szentelt sorozatunknak, de mai írásunkban még megemlékezünk két jelentős cégről és egy bankról.
Elsőként a La Roche és Darvas céget mutatjuk be az olvasóknak, azt a vállalkozást, amelynek létrejötte jelentette a bihari erdőipar fellendülését. A bihari hegyek hatalmas erdői és fenyvesei sok ideig hevertek parlagon. Az évek során történtek ugyan kísérletek e hatalmas természeti kincs kiaknázására, értékesítésére, de ezek szakértelem, vagy épp pénzhiány miatt, mind kudarcot vallottak. Sokáig nem is tudott kellőképpen eredményes lenni a Dobrest-bihari Erdőipari Rt., sem a vaskóhi erdőket bérlő La Roche fils & Comp. cég.
Történt azonban, hogy 1892-ben, a Dobrest-bihari Erdőipari Rt. vezérigazgatói posztot ajánlott fel Darvas Imrének, aki Gyöngyösön lévő egzisztenciáját cserélte fel az akkor még bizonytalannak tűnő nagyváradi karrierre. A vállalkozói szellem, a szaktudás és a munkába fektetett energia viszont azt eredményezte, hogy Darvas szakmai tudása nemcsak az ő előrehaladását eredményezte, hanem felvirágoztatta a bihari erdőipart is, amelynek termékeit Magyarországon kívül Németországba és Olaszországba is exportálták. Azonban a cég sikerei nemcsak Darvas Imrének voltak köszönhetők, hanem annak is, hogy jól képzett munkatársakkal, kitűnő, általa megválasztott vezetőgárdával dolgozott. Említsük meg a társakat is: Alfred La Roche, Telegdy József, Friedmann Benő voltak azok, akik fáradhatatlanul dolgoztak Darvas Imre mellett.
|
Bankélet a századelőn Nagyváradon |
|
2020.07.09. 00:00 |
|
Írtunk már tehetséges kereskedőkről, kiemelkedő eredményeket elérő labdarúgóinkról, kisebb iparvállalatainkról, most pedig betekintünk a város bankéletébe, és bemutatjuk az olvasónak Várad és a megye négy bankját.
Két nagy koncepciójú ember – azok, akik az ősrégi Fekete Sas fogadó helyére megálmodták a büszke Fekete Sas Palotát – teremtette meg a Magyar Bankot, amely nem sokkal indulása után már a nagyváradi közgazdasági élet jelentős tényezője lett. Az alapítók, dr. Adorján Emil és Kurlander Ede 1906. december 30-án alapították meg a Magyar Bank részvénytársaságot, és elnöknek Glacz Antalt, Bihar megye és Nagyvárad akkori főispánját kérték fel. Az alapításban részt vett még Weinberger Lajos, Erőss Rezső, Brüder Jenő és Sztarill Ferenc.
Az első alaptőke egymillió korona volt, ám a növekvő forgalom és az intézet eredményes működése folytán négy év múlva, 1910. március 30-án a rendkívüli közgyűlésen másfél millió koronára emelték azt. A Magyar Bank Rt. a Bémer téri Bazárépületben kezdte meg működését, de a Fekete Sas Palota átadása után átköltözött annak néhány helyiségébe. Az 1910. február 2-án megtartott rendes közgyűlésen Glatz Antal lemondott elnöki tisztéről. Az 1910-es évtől az igazgatósági tagok Erőss Rezső, Bihar vármegye közgazdasági előadója, dr. Adorján Emil, Nagyvárad város tiszteletbeli tiszti főügyésze, Brüder Jenő tag, a Heimann Lipót és Társa cég tulajdonosa, Kőszeghy József városi főmérnök, Kurlander Ede tag, Weinberger Lajos, az Emília Gőzhengermalom tulajdonosa, Sztarill Ferenc építész. A bank három év alatt, az alapítástól 1910-ig, a cégjegyzékben róla megjelent méltatás szerint „a fejlődésnek, a közbizalom megnyilatkozásának képét tárja elénk”.
Nyolc évvel korábban, 1898-ban, a bihari és a nagyváradi románság vezető férfiai elhatározták, hogy pénzintézetet alapítanak a lassan bár, de fejlődésnek induló városban. Nagyvárad közönsége rokonszenvvel fogadta a tervet, mert az alapítók nevei megnyugtattak mindenkit, hogy olyan vállalkozás indul, amely nem a politikában akar szerepet játszani, hanem komoly pénzintézetről van szó, amely csak gazdasági természetű, és csak a román közönség hiteligényét óhajtja kiszolgálni.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…
